vesti

 

"Híres szülöttek nélkül egy város olyan, mint az árva gyerek"
"Híres szülöttek nélkül egy város olyan, mint az árva gyerek"

Tóth Noémi: Szülőhelyem, Szabadka

     Megint esik. Nem mintha ez annyira jellemző lenne erre az éghajlatra, most mégis napok óta folyamatosan esik… Hideg van. A töredezett aszfalton már áll a víz. Egyre tompábban hallom az úton elhaladó autók zúgását. Nincs más, csak az eső monoton kopogása és átázott csizmám toccsanásai a nedves betonon. Olyan ez, mintha egy mély kút fenekén lennék, egyedül a gondolataimmal. Ezt teszi velem az eső. Ilyenkor más vagyok. Csakis ilyenkor vagyok igazán önmagam.

     Van egy apró, kör alakú tér a Zeneiskola mögött. Oda szoktam menni, amikor lyukasórám van. Most is épp itt állok, a parányi tér közepén, és hallgatom az ernyőmön doboló esőcseppek egyenetlen ritmusát. Hirtelen zaj riaszt fel merengésemből. Egy madár rebben fel a közeli fa sűrű ágai közül, a lehető legnagyobb zajt csapva. Persze ő megteheti. Nincs senki, aki előírná, mit tehet, és mit nem. Szerencsés madár… Felsóhajtok. Tekintetemet lassan elfordítom a fa olajzöld leveleiről, a gyönyörű, szürke égboltról, a távolba vesző madárról, le a hideg föld felé, melynek mind a rabjai vagyunk. Ekkor azonban megakad a szemem a közeli szobron. Kész csoda, hogy eddig nem figyeltem fel rá, hiszen pont farkasszemet néz velem. Belemegyek hát a játékba (a játékba, amit sosem nyerhetek meg), és viszonzom átható tekintetét. Tekintetét, mellyel mintha a lelkembe látna, annak legsötétebb mélyére. Hamarosan azonban pislantanom kell, és megszűnik a varázs.

    Szobrok. Ezek maradtak neves embertársainkból, s bár ők nem láthatnak már bennünket, mi mindig emlékezhetünk rájuk. Közelebb lépek a szoborhoz. A kőből faragott alak mozdulatlanul áll talapzatán. A márványba vésett betűket félig eltakarja egy hervadt koszorú, melyet most óvatosan arrébb csúsztatok átfagyott kezeimmel.

 “Csáth Géza. 1887-1919”. Kevés információ, de nekem pont elég. Tavaly olvastam egy részletet a diákkori naplójából. Egyszerű diák volt, olyan mint mi, most mégis itt áll a szobra Szabadka központjában. Biztató.  

Az aprócska téren még három szobor van. Lassan elsétálok előttük.

Munk Artúr. Orvos, író. 1886-1955”. A Carpatia hajón utazott, segített ellátni a Titanic sérültjeit. Könyvet is írt róla. Sokakon segített, a szegények orvosa volt. Követendő példa.  

Danilo Kiš”. Csak ennyi. Író volt – ennyit tudok róla. Egy megható történetet olvastam tőle egy kisfiúról, aki elköltözött, és nem vihette magával szeretett kutyáját. Állat és ember barátsága – a búcsú elkerülhetetlen.

Balint Vujkov. Író. 1917-1984”. Népirodalmi alkotásokat gyűjtött és szedett könyvbe. Ezzel megmutatta, hogy bárki képes alkotni. Még a legszegényebb falucska egyszerű lakója is.

    Megyek tovább az esőben. Nem tudom, és nem is érdekel, merre, csak hagyom, hogy vigyen a lábam. A városháza előtti parkban állok csak meg két hatalmas mellszobor előtt.

Komor Marcell és Jakab Dezső építészmérnökök szemlélik innen alkotásukat büszkén, emelt fővel. Akkoriban Szabadka lakói el sem tudtak volna képzelni olyan magas épületet, mint a városháza, ők ketten mégis megtervezték, és felépíttették. Végülis semmi sem lehetetlen. Csak törekedni kell,  és valóra válhatnak álmaink, ezt az üzenetet hirdetik mindenkinek, aki “meghallgatja” őket.

Ezek után már tudatosan indulok el szobrokat keresni.

Kosztolányi Dezső a gimnázium előtt feszít, ahová diákkorában járt. Költő volt, nem is akármilyen. “Mostan színes tintákról álmodom” - egy kedves vers, amit pár éve tanultam tőle. Van valami különleges abban, ahogy a színeket és a világot látta – egészen különleges.

Lifka Sándor a róla elnevezett mozi előtt ácsorog. Filmkészítő volt, ő alapította az első mozit Szabadkán. És ő is csak ember volt, neki is küzdenie kellett, hogy megvalósítsa álmait.

Székely Tibor. Világutazó. Rengeteg egzotikus helyre eljutott, pedig neki sem voltak szárnyai.

Reichl Ferenc, építész. A város mai színeinek nagy része neki köszönhető. Páholyból nézheti immár mindörökké legnépszerűbb művét, a Reichl-palotát.

Ivan Sarić, sportoló. Kerékpáron indult, de saját repülőgépével írta be magát a történelembe, mint a repülés úttörője. Kerékpárral és repülőgép-propellerrel a kezében láthatjuk, a kezdet és a cél szimbólumaival.

Észre sem veszem, ahogy lassan elmúlik az idő. Miután keresztül-kasul bejártam a városközpontot, lassan a Zeneiskola felé veszem az irányt. A csizmám átázott, a nadrágom minden lépéssel egyre nedvesebb, valószínűleg meg is fáztam, de nem bánom. Most már látom, amit oly kevesen látnak: a szobrokba faragott üzeneteket. Ezeket az apró titkokat, melyek mind ugyanazt sugallják: "te is szárnyalhatsz". Te is lehetsz szabad az által, amit igazán szeretsz, mert az álmoknak nem szabhat határt senki.

      Visszatérek a Zeneiskolához. Egy emléktábla néz rám a kapu mellől. Eddig hogy nem vettem észre?

Lányi Ernő, zeneszerző. Ő tette olyan intézménnyé a szabadkai Zeneiskolát, ahová nyolc éve engem is beírattak. Most büszkén nézi, ahogy egy újabb diák lép be az ódon kapun abba az épületbe, ami örök időkre őrizni fogja emlékét.

Vest napisao-la - hrv - 03.11.2016.
Nazad